Kövess:

Legutóbbi bejegyzések

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Stratégiai menedzsment. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Stratégiai menedzsment. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. január 17., szerda

A kalandozó magyarok harcmodora. Milyen a magyar stratégiai tervezés?


  Az a jó stratégia, amit mások is megjegyeznek


A világtörténelemben, a magyarokhoz köthető különleges stratégiát, amiről a történetek szintjén is megemlékeznek, mert konkrét hatással volt a nyugati világra, is a kalandozások korában kell keresnünk. „A magyarok nyilaitól ments meg uram minket!” ima nem véletlenül hangzott fel Európa szerte egy évszázadon keresztül. A magyarok célja ebben az időben, ugyanaz volt, mint minden hasonló harcos nemzeté. Hasonlóan például a vikingekhez, akik szintén korlátozottabb anyagi és természeti erőforrásokkal rendelkeztek, a megfelelő életminőséghez, fejlődéshez, valamint fontos volt, hogy a nem elsőszülöttek számára is, kitörési lehetőségeket biztosítsanak, az elsajátított harci tudás kamatoztatása révén. A céljuk, a régebben szervezett formában működő, gazdagabb országok, - amelyek földrajzilag belátható távolságban helyezkedtek el -  megsarcolása, vagy törzsük szövetségeinek megerősítése a hadjáratok révén. A zsákmányszerző hadjáratokkal rablásokkal, fosztogatásokkal egyben extra bevételekhez is jutottak. A kalandozások egyféle profitmaximalizáló stratégia is volt a kisebb, törzsi alapokon szerveződő nemzeteknek.

Mindegyik kalandozó népre jellemző volt, hogy a hatékony és gyors bevételszerzéshez kidolgoztak egy különleges stratégiát és harcmodort, az az taktikát, amivel meglephették az ellenfeleket. A vikingek hajókon közelítették meg a megtámadni kívánt területeket, a magyarok lovakon. Ők hajós nemzet voltak, mi lovas. A viking kultúrából, az ekkori harcmodorból szerzett tapasztalatok azonban ma is tovább élnek a skandináv vállalati kultúrákban, amiből olyan világ cégek nőttek ki, mint az IKEA, a VOLVO, vagy a LEGO.  A vikingek mindig rajtaütés szerűen támadtak, mozgékonyak voltak. A gyors, hirtelen támadásokkal és félelmetesre festett, díszített harcosaikkal, mindig véres csapásokat mértek az ellenfelekre. Védekezésben jellemzően dárdából és pajzsokból sündisznóállást építettek ki, ami bizonyos értelemben a phalanx harcmodor utóda. A mai vállalati stratégiák és vikingek által követett stratégia hasonlóságainak feltárása egy másik cikk témája. Most sokkal inkább arra vagyunk kíváncsiak, az ugyanilyen hatékonyságú magyar kalandozók stratégiája miért nem őrződött meg a számunkra és alkalmazzuk ma is a vállalati kultúrákban, ahogyan azt a skandinávok sikeresen és büsztkén tették, s teszik ma is.


A magyar kalandozó stratégia


Minden nyugati, déli területeket megtámadó kalandozó törzs, nemzet, első lépésben éppen a meglepetésre építhetett. Más kultúrákból érkezve a nyugat-európai országok számára ismeretlen volt az a harcmodor, amit ők követtek. Milyen egyéb újításokra volt emellett még szükség ahhoz, hogy végül is a vikingek és a magyarok lettek igazán sikeresek az ilyen típusú hadjáratokban.

kalandozó magyarok harcmodora
A magyarság fegyverzete a hagyományos lovasnomád fegyverzet volt. Fő fegyverük az úgynevezett visszacsapó íj, az ehhez tartozó nyilakkal, valamint a szablya, kard, kopja, később fokos és csatabárd volt. A katonák védelmét a sisak, a vasgyűrűkkel erősített bőrvért valamint pajzs szolgálta.

A közelharcra kétféle fegyverük is volt, ami kiismerhetetlenebbé tette őket, a kard nehéz, egyenes, széles, kétélű oldalfegyver volt, míg a szablya könnyű, nyújtott S-alakú, egyélű, egykezes fegyver volt. Az ellenség ismerte katonai technológiákhoz képest a fő különbség a távolra ható fegyverek, az íj és nyilak alkalmazásából állt. A lovagok nem használtak íjat, az ő fő fegyverük a hosszú lándzsa és a pallos volt. Egy lovag számára méltatlan és nem elég férfias volt a nyilazás. A közelharcot tartották nemes küzdelemnek, a távoli gyilkolás helyett. Az íjászok, mint hadtest már létezett, de ott a paraszti sorból toborzott emberek szolgáltak. Így inkább kisegítő hadakként alkalmazták őket.

Őseink sikereit maga a lovasnomád harcmodor adta, ami lényegében az ellenség csapdába ejtéséből, állt. Sohasem a nyílt küzdelmet keresték, ahol érvényesülhet a nagyobb túlerő, vagy a nehézfegyverzetek, vértek, pajzsok ereje.   Így a magyarok első lépése minden esetben az alapos elemzés volt, mielőtt csatát vállaltak. A harcba szálláshoz pontosan kellett ismerniük az ellenség helyzetét és annak erejét. A felderítés, mindenek felett állt, mielőtt küzdelmet vállaltak volna.

Mivel fegyverzetük domináns eleme a távolra ható nyíl volt és a nagy távolságok megtételéhez, a gyors helyzetváltoztatáshoz, könnyű hadi ruházattal rendelkeztek, ezért ehhez kellett kidolgozniuk a megfelelő harcmodort, rendszert. A legsikeresebb taktikai elemük a cselvetés volt. Ez egyben az erők megosztását is jelentette, a nagyobb erőket tartalékolva. A sereg zöme ugyanis elrejtőzött egy erre alkalmas helyen, a felderítők vagy egy kisebb létszámú csapat pedig megtámadta az ellenfeleket. A támadásuk egyetlen célja az volt, hogy a fő erők felé csalja az ellenséget.

Az íjakat mindenki kiválóan kezelte. A fegyverhasználat és a lovaglás képességének gyermekkortól megkívánt elsajátítása, állandó gyakorlása fontos része volt a magyarság életének. Ahogy semmiben sem érhetsz el kimagasló eredményeket állandó gyakorlás és újítások nélkül. Ezekben a történelmi korokban, a jól begyakorolt fegyverhasználat egyben a túlélés záloga is volt. Az egyes hadműveleti célok eléréséhez szükséges fegyelem és begyakorlottság is ebből a tényből, az állandó tanulásból, gyakorlásból eredt.


A magyar taktika alkalmazása


A cselvetés taktikája úgy nézett ki, hogy a kiválóan képzett, íjjal felszerelt lovasok, távolról bőszítették fel támadásukkal az ellenfeleket. S amikor azok ellentámadásba lendültek – amennyiben nem akarták, hogy apránként mindenkit lenyilazzanak, a magyarok tűpontos lövései - menekülni kezdetek, de csak olyan sebességgel, hogy a lovagok követni tudják őket. Közben hátrafelé nyilazva vonták magukkal a szétszakadozó nyugati sereget, egészen a les helyéig. Itt a csalicsapat hirtelen oldalra fordult és a lesből kicsapó fősereg megkezdte az ellenség lövését.

A rajtaütésszerű támadáshoz mindig nyílt, jól belátható terepre volt szükség, ahol a fősereg egy, vagy több oldalról keresztben elvonulva, oldalát mutatva nyilazott az összetömörülő, meglepődött lovagságra. A többszöri, különböző pontokra leadott nyílzáporokkal szétzilálták az egyáltalán nem tagozódott ellenséget. A rendezetlen ellenség ellen ekkor indult meg a közelharc.

Míg a lovagok egységbe tömörülve támadtak, igyekeztek egy adott pontra olyan csapást mérni, hogy ott áttörhessenek, addig a magyarság szélességében és mélységében is tagoltan harcolt. Ez a közelharcban is erősebbé tette magyar a hadat, hiszen, ha egy-egy csapattest felbomlott az ellenfél támadása miatt, akkor mélységben mindig ott ált mögötte egy másik esetleg harmadik, amit azonnal harcba lehetett vetni. Amint a harcközben probléma keletkezett mindig volt egy kisegítő egység, akik a bajba jutottak segítségére siettek.





Ez volt az a harcmodor, amit a nyugati krónikák megörökítették, de ennél jóval több taktikai elemet alkalmaztak, az íjászati tudásuk és mozgékonyságuk kihasználására. Sajnos e korban a magyar írásbeliség töredékessége miatt ezek a taktikai motívumok, variációs lehetőségek mind feledésbe merültek. Annyira igaz ez, hogy a muhi csata idejére, amikor a mongolok az őseink által is alkalmazott és továbbfejlesztett lovas-nomád harcmodort használták, már semmit sem tudtunk kezdeni velük, ahogy annak idején a kalandozásokkal megcélzott nyugat, vagy déli európai területek katonai alakulatai.

Ezek voltak azok a történelmi idők és még hosszú századokon át így volt ez, hogy a csaták és háborúk kimenetelét a jobb felkészültség, és elsősorban a hadi alakulatok, és azon belül a harcosok megbízhatósága, helytállása döntötte el. Ezeket az erényeket még a műszaki fejlődés is csak látszólag szorította háttérbe.


Tartós magyar sikerek


Sikereik alapvető titka a rajtaütés és gyorsaság volt. A nyugatiak lovai nagyok, erősek, de lassúak voltak, míg őseink Belső-Ázsia szívós és gyors lován, a tarpánon lovagoltak. A könnyűlovasság gyorsasága rendszerint lehetővé tette, hogy elődeink az ellenséggel akkor és ott ütközzenek meg, amikor és ahol nekik a legjobban megfelelt. Először is a csata színhelyét választották ki, majd a terepszemle után elkészítették a haditervet, figyelembe véve, hogy milyen felszerelésű és mekkora haderővel ütköznek meg. Így a terepviszonyok és az ellenfél számára rendelkezésre álló erőforrások alapján alkották meg a terveik.

Amennyiben a hadrend megbontása nem sikerült, az ellenség oszlopai előtt három lovas kört alakítottak, mintegy ezer harcos egy-egy körben. Lovaikon vágtatva köröztek és puhító nyílzáport zúdítottak az ellenség soraira. Ezt roham követte, ami lehetett valós vagy akár színlelt is. Attól függött, hogy mekkora kárt, veszteséget okoztak az ellenséges csapatokban, meg tudták-e bontani a hadrendet vagy sem. A célokat nem direktben egyetlen frontális támadásra, vagy áttörésre bízták, hanem lépésenként valósították meg azt.

stratégia
Amennyiben megbontották az ellenség sorait, akkor a roham valós volt, és a két oldalt az erdőkben rejtőző harcosok is a megrémült ellenségre törtek. Ellenben, ha az ellenség egységei továbbra is hadrendben maradtak, akkor a roham csak színlelt volt. Még mielőtt az ellenséggel megütköztek volna, visszafordultak és megfutamodást színleltek, miközben hátrafelé nyilaztak az üldözőkre, melyet a kengyel használata tett lehetővé. A kengyel is a lovas műveltségű népek találmánya volt. A csel sikeressége esetén, az üldözőkből menekülők lettek, a menekülőkből; pedig győztesek. A magyarok ezzel megbontották az ellenség hadrendjét, azok csak akkor vették észre, hogy kelepcébe kerültek, amikor a lesben álló lovasok minden irányból rájuk törtek, és a „menekülők” is velük szembe fordultak.

Fergeteges rohamaik lélektanához tartozott még az idegeket tépő harci kiáltásuk is, és lovaik nyerítése. Lovaik szinte együtt éltek gazdáikkal a csatában is, így rúgtak, haraptak, a minél hatékonyabb „munkavégzés” érdekében. A hadjáratokra egy nagyjából 45 kg-os egységcsomagot vittek, ami többek között szárított húst, tejport, kölest és sót tartalmazott. Ez a másoknál ennyire nem kiforrott élelmiszer dehidratálási technológia is hozzájárult a gyors haladásukhoz. Így szorult helyzetben is el voltak látva élelemmel. Nem kellett élelemszerzéssel törődniük, ha nem volt rá idejük. A tejport vízben feloldották és a nyereghez kötött kobakban tartották. Amennyiben a szükség megkívánta, teljesítményük a hadjáratok alatt a napi 100 km-t is elérte, ami rendkívüli mozgékonyságot jelentett az adott korban. Míg a vikingek a hajóikon, addig a szárazföldön kizárólag a magyarok, a lovaikon tudtak ilyen nagy távolságokat bejárni, ilyen rövid idő alatt. Mindkét nemzet sikereinek titka ebben rejlett igazából.


Milyen magyar stratégia, taktika lehetne ma is gyümölcsöző és követhető?


A stratégiai előny, mind a skandinávoknál, mind a magyaroknál a gyors helyzetváltoztatásból és váratlan támadásokból eredt.  Ez a gyorsaság, rugalmasság általánosságban elmondhatjuk ma is, mint minden időben, nagyon fontos tényezője a versenyképességnek.

A nagy távolságok, ma a különböző területek hatékony összekapcsolását, egymásra építésé jelentik inkább. S természetesen a nagyon hatékony logisztikai tevékenységet, ahogy termékeink, szolgáltatásaink eljutnak a vevőkhöz. A mozgékonyság és a felderítések, elemzések, ma azoknak a pici réseknek az állandó keresését takarják, ahol megfelelően tudjuk pozicionálni magunk és valóban sikeresek lehetünk. Ez nálunk, az a tapasztalatom, hogy teljességében kiveszett és inkább trend követők lettünk. Nem mi igyekszünk új piaci réseket találni, új termékeket kidolgozni, amivel ezekre, a helyekre betörhetünk, hanem inkább adaptálókká váltunk. Azok a cégek, aki előbb adaptálnak egy külföldi trendet, jutnak előnyhöz a hazai piacokon, de természetesen ily módon a külföldi piacokra nem igazán tudunk kilépni. Ez alól talán a programozás és IT technológiai megoldások a kivételek, ahol ez az állandó fejlesztés és piaci rés keresés megmaradt jó szokásunknak.

magyar harcosok
Kevés erőforrás, 45 kilogrammos egység csomag a gyors helyváltoztatáshoz. Nem kellettek óriási felszerelések a kijelölt célpontok eléréséhez a kalandozó magyaroknak. Elsősorban a katonai tudásukra, a taktikai elemek begyakorlottságára építettek, semmint a felszerelések masszivitására, mind azt nyugati ellenfeleik tették. Mindig olyan célpontokat kellene keresnünk ma is mind piacokban, mind célcsoportokban, amelyek alacsonyabb erőforrásokkal, de jól felderítésekkel, mérésekkel minél nagyobb jövedelmezőséggel kecsegtetnek.

Az adott helyzethez illő tervezés - piac, erőforrások, vetélytársak – a terveik mindig tartalmazták ezeket az elemeket. Nem bíztak csupán a maguk erejében és tudásában. A terveiket olyan piacokon, terepeken, olyan ellenfelekkel szemben valósították meg, amire a saját erőforrásaik lehetőséget biztosítottak. Nem bocsátkoztak kétes kalandokba. Sok vállalkozónál, cégnél látom, hogy szinte szerelmes a saját termékébe, annak tulajdonságait önmagában olyannak ítéli, ami átüt a piacokon. S ennek fényében ezekbe a típusú termékekbe ölnek egy sor befektetést, anélkül, hogy a piaci igényeket, a kiválasztott célcsoportok elvárásait és a vetélytársaknak, akárcsak a helyettesítő termékeit is megvizsgálnák alaposan. „Ezt biztos szeretni fogják, az övék nem olyan” típusú gondolkodást, egy jól képzett kalandozó magyar harcos sem engedte volna meg magának.

A nyilazó lovasaink, a kisebb felderítő és csali csapatok tűpontos lövései tették lehetővé, hogy a cselvetés működjön. A vaktában elszórt nyílzáporok, a rendben felálló ellenségnél semmilyen hatást sem értek volna el. Azonban, amikor majd minden lövés, még a pajzsok között is, embert, vagy lovat talált és ölt meg, sebzett meg halálosan, akkor nem várakozhattak a velünk szemben állók addig, míg mindenkit le nem nyilaznak a magyarok. Ez a fajta pontos célzás kell jellemeze a kommunikációt, a termékfejlesztéseket. Nem szólhatunk mindenkihez, mint ahogy egy termék sem való mindenkinek. Tudnunk kell mik az egészen pontos céljaink, s erre a minél szűkebben, pontosabban meghatározott területre kell lőnünk.

Ferde vonalú mozgás a lovakkal, mint a macedónoknál, hajlékony szerkezet a frontális támadások helyett. A visszacsatolások alapján menet közben is tudnunk kell változtatni. A magyar lovasok így voltak képesek a megfelelő támadópontokat megtalálni. A hajlékonyság azt jelenti, hogy nem egyetlen pontra, egyetlen értékesítési, vagy kommunikációs csatornára, egyetlen vevőre fókuszálunk. A kitűzött célt több ponton keresztül, többféle módon közelítjük meg, hogy ezeknek a pontoknak a mentén puhítsuk fel a piacok, a vevők ellenállását és érjünk el sikereket.

A magyar seregek mélyégi tagoltsága, az erőforrások arányos elosztása, a megfelelő tartalékok képzése a végső támadásra, ma is jól alkalmazható stratégiai menedzsment módszer. Ezt egészítette ki a valós, vagy vélt roham. Vélt roham, ha még nincs eléggé megdolgozva az ellenfél és valódi, amikor már csak át kell ütni a sorain. Ez ma a tesztelés. A termékmódosításokat, értékesítési csatornákat, a célcsoportokat és a kommunikációs elemeket erőforrásoktól függően, addig teszteljük, míg meg nem találjuk a legjobb kombinációt. Ebben a pillanatban lehet minden erőkkel, minél magasabb bevételekre szert tenni, de csakis ekkor. Tesztelés, bevezetés nélkül nem lehet elindítani egy termékbevezetést, egy kampányt, bízva annak sikerében, még megfelelő erőforrások esetén sem.

Széles taktikai repertoár. A stratégiád megvalósításához, ha csak mindig egyféle típusú, felépítésű kampányt alkalmazol, akkor kevesebb az esélyed a legoptimálisabb megoldások megtalálására. Csak ár akciókkal, kupon napokkal, kettőt fizet és egyet kap, az az csupa hasonló típusú kampánnyal nincs esélyed alkalmazni mindazt, amit lovas őseink kiválóan tudtak, egyféle taktika könnyen kiismerhető és így egyre hatástalanabb.


Alkalmazd a kalandozó magyarok stratégiáját!


1.  Kövesd a kalandozó magyarok stratégiáját, fejleszd a tudásod minél tökéletesebbre.

2.  Keresd azokat a piaci területeket, ahol sikeresen szállhatsz szembe a versenytársakkal.

3.  Elemezd minél jobban mind a piacot, mind a saját erőid, mind a versenytársak tevékenységét.

4.  A fő terméked előtt adj valami, csalit, amivel elnyered a bizalmat.

5.  Célozz minél pontosabban az üzleti tevékenység minél több területén.

6.  Különböző lépéseken, pontokon keresztül közelítsd meg a célt, ne csak egyetlen úton, frontálisan haladj felé.

7.  Minden terület tesztelésére szánj elegendő időt.

8.  Dolgozz ki minél szélesebb taktikai, kommunikációs, kampány repertoárt.

Minél többen lépnek erre az identitásunkhoz közel álló útra, úgy annál nagyobb esély lesz arra, hogy a skandinávokhoz hasonlóan magyar termékek is megjelenjenek végre a világpiacokon.


2018. január 11., csütörtök

Napóleon hadjáratai – a stratégiai menedzsment elvei



Minden korszak új stratégiát igényel


A stratégiai lehetőségek és célok koronként változnak, míg Nagy Sándor esetében szinte elegendő volt a megfelelő stratégiai tervezés a sikerekhez, addig egy olyan korban, amikor Napóleon élt, a stratégia alkotást már egészen más szintre kellett emelni.  

A stratégiai gondolkodáshoz ekkor is nélkülözhetetlen volt a megfelelő képzés. Napóleonnál azonban az elit képzéssel szemben, amit Alexandrosz kapott inkább már az önképzésre és a tapasztalatok feldolgozására esett nagyobb hangsúly. Napóleon még tízéves sem volt, amikor édesapja magával vitte Franciaországba, ahol néhány hónapig az autuni kollégiumba járt, majd ösztöndíjasként beíratták a Brienne-le-Château-i királyi katonai nevelőintézetbe. Öt évet töltött itt. Ahogy később egyik iskolatársa és barátja elmesélte, Bonaparte rendkívüli képességekről tett tanúságot a matematikában, és ebben a tárgyban mindig is osztályelső volt.

1784-ben fejezte be a brienne-i iskolát, ezután tüzér hadapródként a párizsi École Royale Militaire katonai iskola diákja lett. 1785 szeptemberében tette le a tiszti vizsgát, 16 évesen. A valence-i és az auxonne-i helyőrségekben szolgált 1789-ig, a forradalom kitöréséig. Ezeken a helyeken semmivel sem hívta fel magára az elöljárói figyelmét. Egyetlen tulajdonsága volt, ami megkülönböztette a katona társaitól, ekkor sem hagyta abba a tanulást. Sokat olvasott, elsősorban hadászati, harcászati és történelmi tárgyú műveket. A stratégia alkotás, mint Nagy Sándor esetében is tudható elsősorban nyelvi, gondolkodás béli folyamat, amihez elengedhetetlen, hogy folyamatosan olvassunk, minőségi, gondolkodásra serkentő szövegekkel találkozzunk. A harcászati könyvek feldolgozása alkalmassá tette arra, hogy egy kínálkozó alkalommal kamatoztassa is az elméleti tudását.

az ifjú Napóleon
Egyik földije, a korzikai Antoine Christophe Saliceti közbenjárására Bonapartét megbízták a Toulont ostromló francia hadsereg tüzérségi osztagának vezetésével. A városban a republikánus kormány ellen tört ki lázadás, és partra szállt egy brit sereg is. A megbízást, azért adták a fiatal tisztnek, mert már egyébként is lassan lemondtak Toulonról a franciák, nem volt semmi vesztenivalójuk a tapasztalatlan tüzérrel. A várost már két éve körbe fogták és ostromolták és már a megadáson gondolkodtak, amikor Napóleon a segítségükre érkezett. A stratégiai gondolkodás első lépcsője a helyzetfelmérés, harcászatban a terep és erőviszonyok, az üzletben a piac és a vásárlói magatartások.

Napóleon ennek megfelelően mindig nagyon alaposan mérlegelte a terepviszonyokat. Itt is sikeres tervet eszelt ki: ágyúkat állíttatott fel az Eguillete-hídra, ezeket a kikötőben álló brit hajókra irányította. Először leadott egy próbalövést, aminek a segítségével kiszámolhatta a golyó röppályáját és a megfelelő távolságot. Ezután a következő két ágyúsortűzzel három brit hajót elsüllyesztett, azonnal menekülésre kényszerítve őket. Ezután egy sikeres támadással a franciák visszafoglalták a várost, elűzve a két éve ott táborozó támadókat. A rohamban maga Bonaparte is megsebesült, a combját érte találat. Dandártábornokká léptették elő.

A mai stratégáknak ugyanis már nem elég önmagában a tervezés, azt gondosan meg kell előznie a felméréseknek. A statisztikák gondos tanulmányozásának és különböző teszteléseknek, amivel célba érhetünk. Bonaparte Napóleon már a XIX. század fordulóján ennek a tudásnak a birtokában volt.


Újabb és újabb területek és erőforrások menedzsmentje


Látva rátermettségét és a harcokban tanúsított higgadt mérlegelését, 25 évesen, 1794 elején az itáliai francia hadsereg tüzérparancsnoka lett. Az itt alkalmazott zseniális tervei miatt felfigyelt rá a Közbiztonsági Bizottság is. Így lett tüzértisztből 3 év alatt a francia „Itáliai Hadsereg” vezetője 1796. március 27-én. Ez nem volt akkor éppen egy megtisztelő megbízás, sőt inkább olyan, amibe csak belebukni lehetett. Az itáliai sereg ugyanis híján volt mindenféle eszköznek. Fegyvereik is alig voltak és ellátmányuk is. A lovasság már a lovakat kezdte levágni, azért, hogy élelemhez jussanak.

Napóleon rövid időn belül, vagy a szállítások megszervezésével, vagy rekvirálással megoldotta ezt a problémát. S utána sikeres hadjáratot indított Észak-Itáliában az osztrák és szárd–piemonti erők ellen. Győzelmet győzelemre halmozott. 6 nap alatt 6 győzelmével már komoly ellenfélként számoltak vele. Egy teljesen tönkrement sereget, akik minden erőforrást nélkülöztek ahhoz, hogy rövid időn belül össze ne omoljanak Észak-Itália urává tett. A legsiralmasabb helyzetben is, a megfelelő gondolkodásmóddal, a kitűzött célokra koncentrálva, még ha alig rendelkezel is erőforrásokkal ehhez, képes vagy sikeressé válni. Napóleon példája erre mutat rá. A sikerekhez természetesen kellett az a mélyebb katonai tudásnak az alkalmazása, amit olvasmányaiból szerzett.

Az itáliai hadjárat sikere nyomán Bonaparte franciaországi politikai befolyása is egyre nőtt. Két folyóiratot jelentetett meg, névleg a seregei számára, amelyeket azonban Franciaországban is széles körben olvastak. A katonai sikerek mellett, tehát rendkívül fontosnak tartotta azok propagálást is, az az a kommunikációt. A közvéleményt ezeken keresztül folyamatosan tájékoztatta a sikereiről, így építette a saját történetét.

Bonaparte népszerűségének és sikereinek köszönhetően Augerau tábornok őt küldte Párizsba, hogy államcsínnyel vegye át a hatalmat, és tisztítsa meg várost a royalistáktól. Népszerűsége messze felülmúlta a Direktórium tagjaiét. A Direktórium ekkor, – tartva Napóleon növekvő befolyásától – kinevezte őt az Egyiptom ellen készülő hadsereg parancsnokává.

piramisok harca
Bonapartének ez a hadjárata végül is kudarcnak tekinthető. 1798. július 21-én a „piramisok csatájában” legyőzte a mamlúkok hadseregét. A Nelson admirális vezette brit flotta azonban augusztus 1-jén a nílusi csatában legyőzte a francia flottát, így Napóleont elvágta Franciaországtól. Az utánpótlás vonalak megszűnése, gyakorlatilag védekező pozícióra kényszerítette. Az Egyiptomban rekedt hadvezér folytatta az ország közigazgatásának átszervezését, a kíséretében lévő tudósok pedig az ókori egyiptomi kultúrát tanulmányozták.

Az egyiptomi hadjáratban kiderült Napóleon jó néhány taktikai hibája, ami az alapvető stratégiai tudás mellett hosszú távon majd a vesztét okozza. A sok győzelem a saját képességeinek túlbecsüléséhez vezetett, ami az alapos felkészülés rovására ment. Napóleon mindig elszánt volt a tervei kivitelezése mellett, de nem vette számításba az emberek tűrőképességét, az éghajlat kiszámíthatatlanságát. A katonák ellátását rosszul szervezték meg több élelmet vittek, mint vizet a sivatagos területekre, nem tudva, hogy milyen távolságokban vannak egymástól a vízfelvevő pontok. Tulajdonképpen az egyiptomi hadjárathoz nem rendelkeztek elég megfelelő információval. A katonák a nyári világos öltözett helyett, az Európában használatos sötét menetfelszerelést kapták. Az eltérő földrajzi adottságokat, s egy teljesen idegen országban uralkodó szokásokat figyelmen kívül hagyta a katonai tervek megvalósításának szempontjából.

Ezek a tapasztalatok, azonban nem csapódtak le eléggé benne, nem dolgozott azok megoldásán, mert Franciaországban zavargások kezdődtek a Direktórium ellen. Bonaparte tábornok – seregét Egyiptomban hátrahagyta. Tisztjeinek vezetésére bízta hadtesteit, akik idővel a különböző támadások között, erőiket megosztva felmorzsolódtak. A tisztjei ebben a helyzetben nem ismerték fel azokat a stratégiai pontokat, helyeket, amiknek a védelmével sokáig tarthatták volna helyzetüket, hiányzott belőlük Napóleon stratégiai látásmódja. Ezt az ekkor távozó Napóleon, - a rá vadászó brit flotta éberségét kijátszva, néhány hívének kíséretében visszatért Párizsba - azonban nem tudhatta. Azonban egy sokkal nagyobb cél miatt hagyta veszni az egyiptomi hadjáratot. Egy kis piacot hagyott ott, mert egy jóval nagyobb megszerzése kecsegtette.

Azok a piacok, amelyeket jól ismerünk, ahol pontosan tervezhetőek a tevékenységeink, ott sokkal jobban tudjuk felhasználni az erőforrásainkat. Sőt sokszor a megfelelő tudás, az alacsony erőforrásainkkal is képes nagy sikerekhez juttatni minket. A távoli piacok, amelyekről nincs ilyen pontos ismeretünk és sokkal több energiákat, forrásokat emészthetnek fel mindig veszélyesek. Napóleon ezt majd az oroszországi hadjáratban tapasztalja meg, ahol tulajdonképpen beveszi Moszkvát, de mégis élete legnagyobb kudarca lesz.


A sikeres vezető és stratéga


Bonapartét bízták meg a fővárost védelmező seregek parancsnokságával, miután az összeesküvők rémhíreket terjesztettek el a jakobinusok szervezkedéséről. Másnapra a képviselők rájöttek, hogy államcsínnyel állnak szemben, és követelni kezdték, hogy Bonapartét fosszák meg a hatalmától, aki válaszul a katonáival feloszlatta az Ötszázak, illetve a Vének Tanácsát.

A hatalom átvétel után azonnal vissza kellett térnie korábbi sikerei színhelyére, mert az osztrákok Észak-Itália elfoglalásával azzal fenyegették fiatal államát, hogy minden oldalról körbe kerítik.

váratlan taktikai manőver
1800-ban Napóleon serege élén átkelt az Alpokon Itáliába, ahonnan az osztrákok csaknem teljesen kiűzték a franciákat, amíg ő Egyiptomban volt. Az osztrák főseregek elsősorban Genovára koncentráltak, azt gondolva délről a tengerparton érkeznek majd a francia seregek. S Genova volt az a kulcsfontosságú tengerpari kikötő, aminek elfoglalásával az osztrákok lehetővé tették volna a flottákon érkező angolok partra szállását. Napóleon azonban megismételte Hannibál stratégiáját és átkelve seregével az Alpokon az osztrákok hátába került. Így elvágta azok visszavonulási útját Ausztria felé.

A hadjárat során az ellenséges seregek kölcsönösen nem ismerték egymás pozícióit, Napóleon emiatt meg is osztotta seregeit, hogy több ponton is elzárja a menekülést, az utánpótlás vonalakat elvesztő osztrákokkal szemben.

Melas tábornok azonban gyorsan bevette Genovát, és már csak egyetlen erődöt kellett elfoglalnia ahhoz, hogy a brit flotta el tudja látni csapatait. Bonaparte ezért úgy döntött, megpróbálja mihamarabb megtalálni és megverni az osztrák fősereget. Ezért megbontotta seregét, és nagyobb különítményeket indított Melas felderítésére. Ez kis híján végzetessé vált számára, amikor megfogyatkozott főserege váratlanul találkozott Melas tábornok összevont erőivel, melyek Marengo falunál, a Bormida hegyi patak mellett álltak.

Az erőforrásaink erejét megsokszorozza, ha egészen váratlan helyeken vetjük be őket. Ez épp úgy igaz a katonai, mint a piaci tevékenységekre. Ez ma már egy új termék kidolgozását, új módszerek bevezetését jelenti. A tőkénk átcsoportosítását egyetlen igazán jövedelmező területre. A kommunikációs költéségeink fókuszálását egyetlen csatornára, vagy célcsoportra. A lényeg, hogy olyan helyen jelenjünk meg nagy erőkkel, ahol a vetélytársak nem számíthatnak rá.


A tartalékok és az időzítés ereje


A marengói ütközet 1800. június 14-én reggel kezdődött. Az osztrákok fölénye igen nagy volt: tüzérségük hétszeres, hadseregük többi része pedig majdnem kétszeres túlerőben volt a franciákkal szemben. Bonaparte tábornok azonnal üzent a 10.000 emberével viszonylag közel állomásozó Desaix tábornoknak: „Azt hittem, én fogok támadni, de az ellenség megelőzött; az Isten szerelmére, jöjjön vissza, ha tud!” Az osztrák túlerő több rohammal meghátrálásra késztette a francia erőket. Napóleon természetesen nem akarta felélni a haderejét és a tartalékait, amíg tábornoka meg nem érkezik. Így ameddig komolyabb veszteségek nélkül húzhatta az időt és tarthatta az állásokat megtette azt. Amikor már erre nem volt mód, inkább visszavonult.

Napóleon itáliai hadjárata
Amikor az osztrák seregek parancsnoka Melas látta, hogy Bonaparte serege rendezetten visszavonul, délután három órakor győzelmi jelentést küldött Bécsbe. Délután ötkor azonban megérkezett Desaix tábornok, és azonnal megtámadta az osztrákokat, akik hadrendje a francia fősereg üldözése miatt már felbomlott. Az első rohamban maga Desaix marsall is elesett. A roham lehetőséget és időt adott Napóleonnak, hogy rendezze a katonák sorait és ellentámadásba lendüljön. A két tűz közé került osztrák sereget ezután teljesen szétverték.

Ez a csata is kiválóan mutatja, a megfelelő stratégia kiválasztásán túl, Bonaparte stratégiai menedzsment érzékét. Nem csak azt tudta ugyanis, hogy egy-egy csatában mire kell figyelni, hogyan dolgozhat ki sikeres terveket, hanem arra is, hogy a rendelkezésére álló hadsereget, erőforrásokat a legoptimálisabb módon használja fel. Mindig ügyelt rá, hogy legyen elég ereje a kidolgozott terv kivitelezésére, de legyen tartaléka is, amivel a változásokra reagálhat.




Az austerlitzi csata – a legtökéletesebb erőelosztás elve


Természetesen Napóleon sikerei Európa többi államát rendkívüli módon bosszantották. Így többször, többféle szövetségeken keresztül hoztak létre koalíciót, amely megpróbálta hatalmát megtörni. A jelentős erőfölénnyel szembe néző Napóleont azonban ez nem tántorította el a céljaitól. Austerlitznél a létszámbeli hátrányban harcoló franciák zseniális győzelmet arattak az osztrák–orosz szövetségesek felett. Az austerlitzi győzelem Napóleon egyik legfényesebb diadala volt, mely mindenekelőtt véget vetett a harmadik koalíciós háborúnak, közvetetten pedig a Német-Római Birodalom megszűnéséhez vezetett.

Napóleon csatái
Kutuzov tábornok főparancsnoksága alatt – az osztrákok és az oroszok egyesítették erőiket, így létszámban körülbelül 20.000 fővel felülmúlták a franciákat. Egy körülmény ugyanakkor mégis Bonaparte kezére játszott: nevezetesen az, hogy Kutuzov tanácsa ellenére I. Ferenc császár és I. Sándor cár a lehető leggyorsabban meg akart ütközni a hódító haderejével, kapkodásuk pedig a császárnak kedvezett. Így esett, hogy bár a morvaországi Austerlitznél a koalíciós erők kezdeményeztek, a franciák bírtak helyzeti előnnyel, ugyanis Napóleon választotta ki a csata helyszínét, és napokkal az összecsapás előtt alaposan fel is térképezte azt.

Az Austerlitz közelében fekvő Pratzen-magaslat átengedésével Napóleon látszólag komoly előnyt adott a december 1-jén megérkező orosz–osztrák haderőnek, ez az engedmény azonban szorosan összefüggött a császár ravasz haditervével. Emellett Bonaparte a csata előtti napon látványosan meggyengítette serege – délen elhelyezkedő – jobb szárnyát, amivel első látásra a korábban elfoglalt Bécs felé húzódó utánpótlási vonalát kockáztatta. Valójában azonban ezzel igyekezett csapdába csalni ellenfeleit. Napóleon ugyanis arra készült, hogy az ütközet során ezen a szárnyon többszörös haderőt köt le csapataival, és miután ily módon legyengítette az ellenséges arcvonal többi szakaszát, egy rohammal elfoglalja a centrumban álló fennsíkot, ezzel pedig kettévágja, majd bekeríti I. Ferenc és I. Sándor erőit.

A szövetségesek Napóleon szándéka szerint a Davout tábornok vezette jobbszárnyon indították meg támadásukat, melyet a Goldbach-patak vonalánál sikerült megakasztani. Ennek ellenére egy ideig úgy tűnt, Napóleon terve mégsem válik be, ugyanis Kutuzov – felismerve a Pratzen-magaslat jelentőségét – hosszú ideig a centrumban maradt, a gyors győzelemre számító, türelmetlen Sándor cár utasítására azonban mégis el kellett hagynia pozícióját, így középen megnyílt a várt rés a franciák előtt. Reggel 9 óra tájban Saint-Hilaire tábornok megindította a rohamot a Pratzen-magaslat elfoglalására, amit több órás elkeseredett küzdelem árán – többek között a Konstantin nagyherceg vezette cári testőrség visszaszorításával – sikerült is végrehajtania.

Napóleon csatái
Eközben Liechtenstein herceg lovasrohamot indított a francia balszárnyat tartó Kellermann ellen, miután azonban a könnyűlovasságot rátolta a Lannes vezette gyalogos hadtestre, Napóleon csapatai ellentámadást indítottak, és az egész osztrák–orosz jobbszárnyat elsöpörték. Az áttörés következtében a koalíciós sereg centruma is összeomlott, az oroszok sorai felbomlottak, Saint-Hilaire pedig a Davout által sikeresen feltartóztatott szövetséges balszárny bekerítésére indult. A csata délután kettő óra körül menthetetlenül elveszett a szövetségesek számára.

Napóleon austerlitzi sikerének kulcsa tehát az volt, hogy – akár a jó sakkjátékos – látszólagos áldozatával vonalakat nyitott, amelyeken keresztül elérhette a győzelmet. Egyrészt a látszólag gyenge hadállása ellen kiprovokálta a koalíciós erők támadását. Azonban ezen a ponton a viszonylag kevés védővel is, jól tartható állásokat épített ki. A jobb terepismeret lehetővé tette számára, hogy olyan helyre összpontosítson az ellenfele, ahol igazából sikert nem érhetett el. Így beleterelte ellenfeleit az általa felállított csapdába. Austerlitz jelentősége elsősorban nem a foglyok, vagy az elesettek kirívóan magas számában rejlett – igaz, a koalíció halottakban és sebesültekben 15.000 főt vesztett, illetve 12.000 katonája esett fogságba –, hanem abban a ragyogó taktikában, amellyel az erőforrások megfelelő csoportosításával a túlerővel szemben is döntő győzelmet aratott.

Ez az eljárás jól alkalmazható bármilyen területen. Alaposan fel kell mérni egy vállalatnak is, hogy milyen területeken elegendő, ha csak fenntart egy bizonyos szintet a versenytársakkal szemben, a lehető legalacsonyabb költség ráfordítással. S közben állandóan azokat a piaci réseket keresi, ahol jóval nagyobb ráfordításokkal, de jóval nagyobb sikerekre tehet szert.


Amikor a piac összes résztvevője, a piacvezető ellen fordul


Ilyen összefogás az üzleti életben ugye elképzelhetetlen, még a politikai színtéren többször is előfordul. Napóleon ugyanis pár győztes csata múlva egész Európa ura lett. S az ellene szövetségre lépő oroszokat is szerette volna megbüntetni. A korábban Egyiptomban elkövettet hibák, a túl messzire nyúló hadvonalak, a rossz ellátmány, nem megfelelő ruházat, a sok-sok menetelés az oroszországi hadjáratban azonban mind felőrölte a franciákat. Sőt az európai harcszíntéren edzett franciáknak a borogyinói csatában szembesülniük kellet az orosz, a keleti kultúra egy egészen új, addig nem ismert oldalával is. Bármekkora mészárlást is végeztek a franciák az oroszok soraiban, azok se nem hátráltak, se nem futamodtak meg, hanem újabb katonák álltak a helyükre, hogy testükkel akadályozzák meg a franciák áttörését. Így egyik fél sem tudott kicsikarni döntő győzelmet, a csata végén azonban az oroszok ismét visszavonultak. 

Napóleon elfoglalta az égő Moszkvát, de megfelelő ellátmány nélkül a tél közeledte miatt - miközben hosszú heteket várt a cár béke ajánlatára - visszavonulásra kényszerült. S e visszavonulásban, az orosz télben, seregének 95%-át elvesztette. Ez volt a második alkalom Egyiptom után mikor a seregét teljesen elveszítette. Az első alkalommal magukra hagyta őket tisztjeivel, hogy Párizsban átvegye a hatalmat. Oroszországban, pedig az oroszok mindent felégettek körötte, hogy ne juthasson megfelelő ellátáshoz a francia hadsereg. A hosszúra nyúlt frontvonalon, pedig az egyébként rendkívül jól szervezett utánpótlások sem tudtak megérkezni a sereghez. A franciák számára szokatlanul hideg tél, pedig befejezte a pusztítást, amit az orosz csapatok partizán támadásai tarkítottak.

Miután az orosz hadjáratban így legyengült a császár, 1813-ban minden addiginál szélesebb keretekben létrejön a Napóleon-ellenes hatodik koalíció. Napóleon ennek ellenére 1813 májusában ismét diadalmaskodott az oroszok és a poroszok fölött Lützennél és Bautzennél.

Hatalomra kerülése óta a legnagyobb kudarc később Lipcsénél, a „népek csatájában” érte, ahol a Grande Armée – a szövetséges (szász, württembergi, hesseni) csapatok átállásai miatt – megsemmisítő vereséget szenvedett az egyesült orosz-német-angol-svéd haderőktől, akik 140.000 ezer fős erőfölényben voltak.  Napóleon a javarészt újoncokból álló seregével – mivel tapasztalt katonái nagyrésze Oroszországban meghalt – így is jól küzdött. Sőt a császár korábbi felfogásának megfelelően még a nagy veszteségek előtt megkezdte a visszavonulást. Azonban az egyik zöldfülű katonája nem a seregek átvonulása után robbantotta fel a hidat, amely megakadályozta volna az üldözést, hanem amikor még tele volt francia katonákkal és így mintegy 40 ezer embert vágott el a főseregtől és juttatta az ellenség kezére. 1814-ben a koalíció csapatai már elérték Franciaország határát. Kihirdették, hogy nem a francia nép ellen, hanem a császár ellen harcolnak. Márciusban elfoglalták Párizst.

Száműzetéséből 1814. április 6-án, Elba szigetéről 100 nap eltelte után visszatér. Maga Napóleon sem volt ekkora már a régi: a súlyos katasztrófával végződött oroszországi hadjárat nagyon megviselte, hisz egyrészt akkor tulajdon szemével láthatta katonái méltatlan halálát a hidegben és a nélkülözések között, másrészt már sokkal hamarabb kimerült ő is és fogékonyabb lett a betegségekre. Már a waterlooi csata előtt is fizikailag és pszichésen is elég rossz állapotban volt, kialvatlannak és határozatlannak tűnt, ezért a stratégia tudása és érzéke hiába működött még ekkor is, a sok taktikai hiba és az újabb jelentős erőfölény a vesztét okozta.


Az első történelmi alak, aki a stratégiai menedzsmentet tökéletesen alkalmazta


Napóleon nagysága a csapattestek mozgatásában, a tüzérség pontos elhelyezésében, az az a erőforrások kiváló menedzsmentjében rejlett. Emiatt volt lehetséges, hogy több csatáját is jelentős létszámbeli hátrányból is minimális veszteségekkel képes volt megnyerni. Mindig képes volt megtalálni az ellenfél állásaiban, elhelyezkedésében rejlő gyengeségeket és a megfelelő pontok támadásával, a csapat egységek gyors és hatékony mozgatásával, a tartalék kiváló beosztásával a saját javára eldönteni a döntő csatákat. Nem véletlen, hogy a lipcsei csatában 140 ezer fős létszámfölényt alakított ki a szövetséges koalíció, különben félő volt, hogy Napóleon még a képzetlen katonáival is, de a nagyobb katonai tudásával ismét kifog rajtuk. Ugyanis mindig pontosan felmérte ellenségeinek stratégiai gyengeségeit, ahová aztán túlnyomó erővel betörve elérte a sikert.

stratégiai menedzsment
Csatáit mindig ez a kristálytiszta logika és taktika vezette, amit a megfelelő erőviszonyok felismerésével és a hadtestek ehhez mért mozgatásával alkotott meg.  Képes volt ellenfelei fejével gondolkodni, ismerte eléggé a katonai vezetők tanult gondolkodását ahhoz, hogy ötleteivel teljesen tanácstalanokká, vagy elbizakodottá tegye őket.

A Hadjáratait térképek segítségével vezette, kiosztva melyik hadtestnek mikor és hova kell megérkeznie és ez többnyire meg is valósult. Páratlan időzítése és a csapatok mozgatása ugyanúgy jellemezte a hadjáratait, mint a csatáit.

Az erőforrások ilyen pontos alkalmazása, a megfelelő területeken és az ehhez párosuló időzítés, ma is bármely vezetőt képes sikeressé tenni. Azonban nem olyan egyszerű ezen az úton követni Napóleont, ehhez kell a megfelelő tervezés, a helyes célok és erőnk legjobb el és beosztása.


Népszerű bejegyzések